2024-06-14
MOTTÓ: VÉG-ZET...
Mi a VÉG-zet? Ami
a nevében is benne van: VÉGES "valami".
"Végzetes" helyzet az, aminek konkrétan vége van, vagy a résztvevői számára jött el a "vég".
De miért nevezzük a SORSOT "VÉGZETNEK"? Pedig a kettő egyáltalán nem azonos "csengésű".
Mondjuk az is igaz: azok a hangoltságok, amiket ma 1-1 szóhoz hozzácsatolunk,
egyáltalán nem biztos, hogy az eredeti minőséget adják vissza.
A "végzet" számunkra egyenlő a "tragédiával".
Pedig alapvetően nem: "CSAK" simán "véges" dologról van szó.
A gond természetesen megint a HALÁL fogalmában rejlik.. Mert a "végzet" egyenlő a "halállal" ugyebár... Ami meg már önmagában is rettegnivaló!
Ha a "természet" szó "természetét" ismerjük, tehát tisztában vagyunk vele, hogy
a természet teremtett, akkor minden teremtettnek természetesen van VÉGE. Ahogy kezdete
is.
Csakis a végesség tudatából tud eredni a halálfélelem, hisz az "ember" is teremtett a
természet részeként.
Igen ám, de aki csak felveszi az emberruhát, attól, hogy a ruháját elkoptatja, még
nem fog megszűnni!! Akkor honnan mégis a félelem a megszűnéstől, amivel aztán
minden hatalom előszeretettel manipulál és zsarol?
Félnivalója csak
annak van, aki "nincs magánál". De amint felébred benne a TUDAT, az EMLÉKEZET, onnantól
számára nincs "VÉGZET", csak bejárandó SORSÚT.
Lehet ez a sorsút akár végzetes is: de már nincs meg a félelemmel telített
szájíz a szóban – és ebben van a lényeg. NEM TESZÜNK ÉRZELMET a szóba!
Tegnap, anyám
lakásának kirámolása során kezembe kerültek apám naplói. Nem tudtam elolvasni
őket, olyan sűrűn rótta a sorokat.. Amiket meg el tudtam olvasni, egyáltalán nem
voltak relevánsak, úgyhogy átadtam őket az enyészetnek. Egyetlen bejegyzés
volt érdekes, amit már anyám vetett papírra, apám naplójába, apám utolsó napjairól.
(Ő otthon halt meg, anyám nem adta kórházba.)
Arra voltam kíváncsi, anyám vajon
hogyan élte meg ezeket a napokat? Nem mintha nem tudtam volna, de hátha mást
írt le, mint amit elmondott.. Mélyebb gondolatokat...De csak a tényközléseket vetette papírra. Mi,
mikor, történt. Pont. A legvégén állt csupán egy személyes mondat, mikor azt
írta, hogy "ezennel e naplót lezárom", mégpedig hogy "nagyon elfáradtam". Nem is
csodáltam. Nem könnyű halálos beteget otthon ápolni, tudva, hogy "VÉGzetes" és
nem is lehet visszaútra számítani.. Sem fizikálisan, sem mentálisan.. Később ki
is jöttek rajta az otthonápolás hozadékai, de az NEM VOLT VÉGZETES! Csupán a SORSÚTJÁNAK RÉSZE... A tényközlések azonban visszaidézték bennem
az emlékeket és velük együtt az
ÉRZÉSEKET, ÉRZETEKET, ÉLMÉNYEKET. Mindazt, ami egy történést, eseményt ÉLŐVÉ
tesz.
BENNÜNK.
Mert ebben van a lényeg!
A mai nap vonatkozásában is!
Egy történés, egy esemény, ami rajtunk kívül álló, olyan, amilyen. MI TESSZÜK
ÉLŐVÉ az érzéseinken keresztül. Mi töltjük fel erővel, energiával, mégpedig pont
annyival, amennyire megérint bennünket.
Más lesz az adott esemény a mi érzéseinktől? Természtesen NEM. De mi mégis
képesek vagyunk sokáig "elpampogni" rajta. Ha örömmel "pampogunk" – akkor csak tegyük
nyugodtan és lubickoljunk vidáman, szeretettel az emlékekben. De ha az öröm
közel-távol sincs jelen, akkor ideje egy "távoltartást" kezdeményezni és
megpróbálni semlegesnek maradni. És nem "VÉGZETESEN" vagy "VÉGZETSZERŰEN"
megélni!
Ha úgy veszem, "VÉGZET" CSAK EGY VAN.
Ezért ráérünk vele foglalkozni – viszont az is igaz, hogy úgy halunk, ahogy
élünk. Ezért a legfontosabb, hogy minden "áldott" nap legyenek meg az ÖRÖMTELI
pillanataink. Azért, hogy "csak a szépre" tudjunk emlékezni... Meg fogjuk látni, mikor
VÉGÉRE érünk az utunknak, hogy mindaz, amin valaha is háborogtunk, izgultunk, egytől
egyig mind feloldódik, az enyészetté lesz és a legcsekélyebb fontossággal sem
fog bírni. Ellenben mindaz igen, hogy MI MAGUNK HOGYAN ÉREZZÜK MAGUNKAT??
Ha van választásunk, akkor miért nem döntünk a "IO" MELLETT??
VÉG-legesen?