2025-08-04

                MOTTÓ: FORDÍTS HÁTAT A VISZÁLYNAK...

Mindig mondom: az ÉRTÉK a MÉRTÉK.

De kinek mi az ÉRTÉK? És mi, MENNYI a MÉRTÉK?
Ami MÁS-nak érték, lehet, nekem nem az. Lehet, valakinek a hedonizmus az érték, a kocsmázás, a "haver-buli-fanta", amitől én meg kirohanok a világból – épp az értéktelensége miatt.
Amíg nem érint meg más "értéke", addig az ember legyint rá: legyen az ő óhaja és kívánsága szerint.
De amint "testközelbe" kerül, mert vagy a párunk, vagy a gyerekünk tűzte zászlajára ezt az életvitelt, máris húsbavágó lesz az értékrendbeli különbség. Pláne akkor, ha kis otthonunkban közben feladatok tömkelege vár elintézésre. Ilyenkor jönnek az ÉRVEK. Csakhogy ami az egyiknek érv, a másik számára támadás, az érdekei és vágyai ellenében. Különösen a kamaszoknál igaz ez.
Mi szokott lenni a végeredmény: minden józan érv ellenére a tombolni vágyó tombolni fog és elmegy a maga feje szerint és után....
Ha lecsillapodik a hedonista vágyhullám, utána általában jön a belátás – de a kamaszoknál erre esély sincs. Már alig várják a következő "haver-buli-fanta" alkalmat.
Mit lehet tenni?
HAT-ni, ameddig HAT-ásos. Csak addig lehet rá-hatásunk. Hatni az ÖNÉRZETRE, a MINŐSÉGRE, a TARTÁSRA, úgy zusammen az ÉRTÉKEKRE. Bár, ha ADDIG nem voltak MINTÁK minderre, akkor tengerbe vödör víz: MÁR KÉSŐ. Hacsak nincs meg a kamaszban egy SAJÁT BELSŐ, hozott értékrend.
Ha életünk párja ilyen, akkor a meccsek az értékrendek mentén nagyon kemények lehetnek, hisz ha az egyik nem hozott otthonról képet és mintát arról, mi az elsődleges, melyek az egymáshoz viszonyított TISZTELET és MEGBECSÜLÉS alapjai, akkor felnőtt fejjel ezeket behozni már képtelenség.
"Nem ebben szocializálódott" – szoktuk mondani. És igen.
Anno, főiskolás koromban tudtam mindezt kitűnően megfigyelni.
Műszaki főiskola lévén 90% fiúk, 10% lány összetevővel. A lányoknak persze kitűnő "férj-fogó" pályának bizonyult a terep, a cél érdekében pedig sokan leadták az önértékelésüket a minimális szintre. Később ezeknek a kapcsolatoknak a jó része aztán fel is bomlott, hisz csak azok a kapcsolatok tudnak hosszútávon JÓL működni, ahol az ÉRTÉKREND is AZONOS.
És ahol van kompromisszumkészség.A legtöbb probléma abból adódik, hogy egy férfit a gyermekvállalás nem változtat meg. Marad az, aki addig, a testében nem mennek végbe hormonális változások és ugyanúgy éli az életét, a vágyait, az önmegvalósítását, mint addig. Tisztelet persze a (kevés) kivételnek. Ezzel szemben, mikor a nő anyává válik, mondhatni "más ember" lesz belőle. Megváltozik az egész érzékelése. Abban a pillanatban felerősödve láthatóvá válnak a társban, és mindenki másban is körülötte, az összes negatívumok.
De miért ekkor? Az ÉRTÉKREND megváltozása miatt. Mert ami addig fontos volt, már nem az!
Egy nőnek, anyának ez természetes változás. A párja felől pedig az lenne a természetes, ha ezt ÉRTÉKELNÉ és teljes tiszteletben tartaná, a megfelelő támogatással. És mondjuk nem az asztalt klopfolná, hogy akkor álmodozz, ha letetted a pénzt hozzá az asztalra – 3 kisgyerek mellett, tudva, hogy a másik nem tud pénzt "termelni".

Minden kapcsolatba beütnek a villámok néha, felfrissítendő a viszonyt. Ugyanis sokáig nem szól az egyik, még ha folyamatosan úgy is érzi, mindig a lábaujjára taposnak. Aztán egyszercsak felordít: ELÉG VOLT! A másik meg nem érti, miért, hisz eddig nem volt probléma, hogy mindig rálépett az ujjára. Sőt! Még nevetett is hozzá.... Igen. Egyszer. Kétszer. Aztán már nem.

Ezek a viharok mindig figyelem felkeltőek: megbillent a KÖZÖS ÉRTÉKREND!
Nincs közös irány. Nincs tisztelet. Nincs egyensúly!
De minden "csoda" 3 napig tart és minden vihar elül egyszer.
A 3 nap ebben az esetben is egy "varázsszám" (tudom saját magamról J..), ennyi idő alatt valahogy kimegy az emberből a sérelem, "megfordul" a borjú.
Persze, vannak olyan dolgok, helyzetek, kapcsolatok, ahol ez nem érvényes. Ott pontot tesz az ember a mondat végére, többszöri "lábujjrataposás" után meg pláne. De a haragot, a sértettséget AKKOR SEM szabad őrizni 3 napon túl, mert az már önmagunk ellen irányul. A másik mit sem tud róla, mi meg emésztjük magunkat az önsajnálatunkban, még akkor is, ha tudjuk: nekünk van igazunk.

Az egész földi élet véges. Azaz, minden kezdődik és minden befejeződik. A jó dolgok is, a kellemetlenségek is. Az önkritika, a kompromisszumkészség, a változásra mutatott hajlandóság és hozzá a tevőlegesség is, mindig gyógyír lehet a a viszályra... Na, meg az "idő" is...
Az élet az EGYÜTT-működésre épül az önmegvalósítás útján. Ha a másiknak ÁRTOK az én önmegvalósításommal, akkor az nem önmegvalósítás, hanem önzés. És itt billen meg minden együttműködés...
De minden helyre hozható: ha nem így, akkor úgy....
Minden lekaszált réten kisarjad majd az új fű...