2025-05-12

                                MOTTÓ: ÖNÉRTÉKELÉS  

Ez a téma megint "örök": hogyan látjuk magunkat? MÁSOK "MÁS OK"-on alapuló szemüvegén keresztül, vagy van egy VALÓS és REÁLIS önképünk tenmagunkról?
De ha van is: fel tudjuk-e vállalni vagy csak takarózunk vele ("hát én ilyen vagyok, ilyennek születtem"). Vagy mindig elnézést kérünk magunkért és alárendeljük magunkat mások véleményének? Vagy mindig a negatívumot látjuk magunkban, hogy miben és miért nem vagyok "ELÉG" jók! Ha van egy minket bombázó "bombasztikusan" nárcisztikus társunk, akkor ebből fogunk hallani bőven. Kiegészítve azzal, hogy "belőlünk soha nem lesz szalonna"…

A valós önkép mindig őszinte megnyílvánulással jár együtt. Nem probléma kimondani, amit gondolunk. Nem szégyenkezünk a véleményünkért és húzódunk vissza csigaházunkba. Épp ellenkezőleg: stabil bizonyossággal beszélünk meglátásunkról és nem kérünk érte elnézést. Nem megyünk bele mások játszmáiba, provokációiba, sőt, még el is tudjuk őket pisszenteni, mint a gyertya kanócát. Mindezt nyugodt hangon és hideg fejjel. (Mondom én… khmm… de a többi igaz 😉😃)..

Van, amikor érdemes meghallgatni, mások hogyan látnak bennünket, mert lehet, hogy alacsony önértékelésünket tudják a helyére igazítani. Jó néha meghallgatni a kritikai hangot is, mert lehet benne igazság mondjuk a stílusunkat, a modorunkat tekintve. Vagy bizonyos rossz szokásaink miatt, ami nekünk már fel se tűnnek. De úgyis ÉREZZÜK mindig (na, erre most hirtelenjében kétszer rá is tüsszentettem), hogy ezekből a véleményekből mi az, ami igaz és mi az, ami nem.
Mert belül, magunkban, mi is érezzük, miben vagyunk jók, csak belénk nevelt álszerénység okán nem "beszéljük ki". Ezért néhanapján jó, ha valaki más kimondja helyettünk.
Azt is érezzük magunkban, mikor vagyunk "sok". Mikor beszélünk túl sokat, mikor nyüzsgünk túl sokat, mikor vagyunk túl közönségesek, vagy túl piperkőcök, szóval miben vagyunk túl-túl…
Néhanap jó, ha kívülről valaki mindezt szóvá teszi, mert így tudjuk, hol kell visszafognunk és finomítani magunkat.

Ha jó az önbecsülésünk és KÖZÉPEN vagyunk, akkor minden dícsérő szót és minden kritikát a helyén tudunk kezelni. De ha kibillentek vagyunk – annak mindig dráma a vége. Sértődés, letargia, vagy épp túl nagyképűség.

Minden baj forrása, ha becsapjuk önmagunkat. Ha nem látjuk magunkat tisztán.
És minden siker forrása, ha tisztában vagyunk képességeinkkel, erőinkkel, gyengeségünkkel és mindezt fel is tudjuk vállalni.

A mai nap egy "tükörbenézős" napnak ígérkezik: hol vagyunk még elcsúszva a benső értékrendünkben? Mi az, ami esetleg a múltból kísért, mint a szülői hozzáállás, a nevelés, vagy az iskolában "nyert" emlékek? Van-e még bennünk valami, ami MÉLTATLAN hozzánk?
Feltehetjük a kérdést: MINEK CIPELJÜK még mindig? És MIÉRT nem szabadulunk meg ezektől ITT ÉS MOST?
Ha van bennünk ilyesmi, akkor ma lehetőségünk van az őszinte tisztázásra.
Ha nincs: akkor meg tegyük tovább a 'dógunkat', ahogy köll….