RÁÉBREDEK ÖNMAGOMRA....

 

Magasságos nyugalom, mit Szívemben érzek....

Vég nélküli Csend honol, Magomnak terében..

Melengetőn ölelem át eredendő Lénységem,

s Benne, Vele, együtt teljesedik, a végtelen Kék-s-Ég-ben...

Csak tágulok Magomban,

 s szabadon áramlok odabenn a Magosban...

Időtlen érzés...

Csak megélem és nincs Bennem több kérdés...

Csak mesélek...s Mag-élem...

Mesélek Magamnak a tiszta , lágy rezgésű , hullámzó emlékeken át...

S hagyom, hadd teljesedjen Bennem,

s hadd áradjon e Szívbéli ragyogás tovább...

Hogy milyen érzés? Ne kérdezd...

Hisz itt már nincs szava az érzésnek...

Itt csak megéled Magad a Jelennek Mindent átható,

lágyan ringató lét szövetében...

Csak  hagyom, s engedem,

 hagy táplálja Lényemet Bennem e Szer-Elem....

Lebegek...

S úgy érzem, Lénységem egyszerre mindenhol s mindenben benn rezeg...

Lábamat többé nem érinti  Föld...

S kezem nincs mit megfogjon már...

Hisz elengedtem mindazt, ami még lábnyommal járt...

Mert lepergett az Órának homokja....

S ráébredek ÖnMagomra, s rálelek a "nagy  titokra"...

A Vagyok Aki Vagy Ok-ra..

Mert ez e Létnek titokja...

Hisz én Vagyok a kulcs s a zár is,

s én VagyOk Mindenek fölött...

De ezt csak akkor ismerem fel,

ha Lénységem Éber, s ÉL már a Mindénség fölött...

S csak élem az érzést, mi Magam Vagyok én,

Ki örömlétből örömlétbe tér....

S engedem, hagy szárnyaljon tovább,

hogy egyre Magosabb Szerelemben Élje meg a Vagy Okát....